Római mesék 3.

2018.07.31

Még bele sem fogtam a bejegyzés megírásába, de már kaján vigyor húzódott az arcomon...ma hálás téma lesz..az olasz közlekedés.
Hol is kezdjem?  

Talán akkor tudom mesteri pontosággal érzekeltetni a helyzetet, ha azt mondom, Itália nekem maga a mennyország a hőséggel, káosszal minden rossz tulajdonságával együtt. De akkor is szerelem. És az is marad. Olyan sírig tartó. 
De egy dolgot el kell ismernem. A római tömegközlekedés siralmas, kiszámíthatatlan, olyan kutya vacsorája....vagy jön. Vagy nem jön. Na jó. A metro azert pontos. Már ha nincs sztrájk. Vagy egyéb más zavaró körülmény.
A minap sikerült egymás után többször is taxiba ülnöm. Egyik alkalommal a sofőrrel végigpanaszkodtuk az utat. A másik alkalommal viszont alig szóltam. Imádkoztam. Drága Giorgio, Antonio vagy Marco....bánat tudja, hogy hogyan anyakönyvezték, legalább 140 km/ h sebességgel száguldott a sötét éjszakában. Róma külvárosában.
Egyébként nagyon jó érzés volt és már éppen nyúltam volna a lepkehálóért, hogy a gyomromban repkedő pillangókat összeszedjem - amelynek oka nem a sofőr borostás képe, sokkal inkább az őrült manőverezés volt - amikor eszembe jutott, hogy azért csak féltem a nyomorúságos kis életemet.
Kicsúszott a számon, hogy az Isten áldja meg, menjen már lassabban. Én elhiszem, hogy a talján vér ezt diktálja...de akkor is.
Mi történt? Semmi. Közölte, hogy ő olasz, ezért így vezet....és folytattuk tovább...ugyanolyan tempóban. Jelentem túléltem.
Hogy mi a konklúzió? Ugyanaz, mint amit az utasaimnak mondtam akkor, amikor panaszkodtak, hogy több, mint egy órán keresztül nem akart jönni a busz Rómában...
Normale.....